Aleksandar Vucic szerb köztársasági elnök a legmagasabb harci készültségbe helyezte a szerb hadsereget, miután több észak-koszovói településen is zavargások törtek ki, melyekben a KFOR huszonöt katonája – köztük magyarok is – megsérült. A helyzet ismét feszült, nem először, Koszovó miatt a szerbek és az albánok régóta csatároznak.

Április 23-án négy észak-koszovói településen tartottak előre hozott polgármester-választást, ugyanis a települések vezetői novemberben egy Szerbia és Koszovó közötti vita miatt lemondtak tisztségükről. Mivel a szerbek többsége nem vett részt a választásokon, a részvételi arány mindössze 3,5 százalékos volt, viszont a leadott szavazatok alapján a települések élére albán polgármesterek kerültek.

A helyi szerbek és Belgrád is elfogadhatatlannak nevezte, hogy egy ilyen alacsony részvétel mellett lezajlott választást Pristina és a nemzetközi közösség is legitimnek nevez.

A koszovói szerbek azt követelték, hogy a kormány nyilvánítsa semmisnek az áprilisi polgármester-választást, és tegye lehetővé, hogy továbbra is szerbek vezessék a településeket. Albin Kurti miniszterelnök azonban annak ellenére, hogy a múlt hétvégén több külföldi diplomata is a helyzet rendezését kérte tőle, a közösségi médiában vasárnap azt írta: a megválasztott polgármesterek minden állampolgár ügyeit figyelembe veszik majd.

Ezt követően szabadultak el az indulatok. A szerbek tiltakozása múlt pénteken kezdődött, amikor Zvecan, Leposavic és Zubin Potok újonnan megválasztott, albán nemzetiségű polgármesterek megpróbálták elfoglalni hivatalaikat. A helyi szerbek nem akarták beengedni az önkormányzati épületekbe az új polgármestereket, mert nem értenek egyet azzal, hogy a többségében szerbek lakta településeket albánok vezessék, olyan emberek, akiket nem ők választottak meg. A koszovói rendőrség különleges egységei a helyszínre vonultak, és könnygázzal igyekeztek feloszlatni a tömeget.

Aleksandar Vucic szerb elnök pénteken arról beszélt, hogy szerinte a rendőrök erőszakosan léptek fel a koszovói szerbekkel szemben, ezért beavatkozásra kérte a NATO-misszió csapatait. Emellett bejelentette, hogy a legmagasabb harci készültségbe helyezte a szerb hadsereget, és elrendelte, hogy egyes egységei induljanak el a szerb–koszovói határ felé, hogy szükség esetén közbe tudjanak lépni.

Mi áll a szerbek és a koszovói albánok ellentétének hátterében?

Koszovóhoz meglehetősen erős a szerbek és az albánok kötődése is. Bonyolítja a helyzetet, hogy a régió hosszú évszázadok óta vegyesen lakott, de gazdaságilag igen értékes, és mindkét nemzet történetében hősi küzdelmek színtere. Egyrészt Koszovó volt a 12. században megalakult első szerb állam egyik magterülete, és itt zajlott a szerb Mohácsként elhíresült rigómezei csata 1389-ben. Ugyanakkor Koszovóban alakult meg az albán nemzeti ellenállást összefogó, az önálló Albánia megteremtéséért harcoló hazafias szervezet, a Prizreni Liga is 1878-ban.

Az oszmán hódítás hatására az itt élő albánok muzulmán hitre tértek, a szerbek viszont inkább kivándoroltak, így a terület fokozatosan mohamedán, tehát albán többségűvé vált. Ez az állapot a mai napig fennmaradt, sőt az albánok aránya folyamatosan növekszik.

Koszovó a 20. században előbb a Szerb Királyság, majd – a királyi, később szocialista – Jugoszlávia része volt. Josip Broz Tito vezetése idején egyfajta autonómiát kapott, de nem emelték tagköztársasági rangra, mellyel csak Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Bosznia-Hercegovina és Montenegró rendelkezett. Mindamellett a koszovóiaknak a magyar Vajdasághoz hasonló módon saját közigazgatásuk volt, akár választott tisztségviselőik is lehettek.

Annak ellenére, hogy ebben az időszakban a koszovói albánok kulturális lehetőségei, életfeltételei jelentősen javultak, azok nem tudtak teljes mértékben integrálódni a jugoszláv államba. Olyannyira nem, hogy 1981-ben széles körű zavargások törtek ki annak érdekében, hogy a régiót emeljék tagköztársasági szintre – mely az elszakadás előszobáját jelentette volna. A tüntetéseket a többségében szerbekből álló rendőrség kemény kézzel fojtotta el, mely a későbbi mély ellentétek kiindulópontjául szolgált.

A későbbi jugoszláv, majd szerb elnök, Slobodan Milosevic volt a leghangosabb szószólója annak az irányzatnak, mely az albán követelések következetes elutasítását, Koszovó szorosabb ellenőrzését, valamint „kiváltságainak” visszanyesését követelte. Voltak persze más problémák is. A tagköztársaságok többsége egyre inkább terhesnek érezte a rendkívül elmaradott régió fejlesztése miatti többletforrások folyósítását, így azok fokozatosan elapadtak, még nagyobb elégedetlenséget kiváltva a helyi lakosságból.

1989-re a feszültség kézzelfoghatóvá vált, az albán tüntetők szinte naponta összecsaptak a hatóságokkal. Hozzájárult ehhez, hogy Milosevic időközben teljesen felszámolta a koszovói autonómiát. Erre válaszul az albánok illegitimnek minősítették a jugoszláv intézményeket és saját intézményrendszert hoztak létre.

A Belgrád és Pristina közötti ellentét rövid idő alatt olyan nagyra nőtt, hogy Jugoszlávia szétesésekor Ibrahim Rugova vezetésével az albánok kikiáltották a független Koszovói Köztársaságot és 1992-ben elnökválasztást is tartottak, melyet Rugova nyert meg.

Mind a függetlenség kinyilvánítását, mind a választások eredményét egyedül Albánia ismerte el, a nemzetközi közösség nem, arra hivatkozva, hogy Koszovó korábban nem volt jugoszláv tagköztársaság, ezért nem volt joga az egyoldalú kiváláshoz sem.

A tényleges háború a felek között mindazonáltal még évekig váratott magára. A Rugova-féle kompromisszumkereső, a passzív ellenállás eszközét használó irányvonal mellett létrejött egy jóval radikálisabb, az albán érdekeket fegyverrel érvényesíteni kívánó csoportosulás, mely elsősorban a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) nevű paramilitáris szervezetben öltött testet. Az 50 ezer fősre duzzadó, gerillaharcmodorral küzdő UCK számos terrortámadást hajtott végre rendőrök és civilek ellen is, és 1998-ra Koszovó egy nagy szeletét ellenőrzése alá vonta.

A szerb vezetés kemény válaszcsapás mellett döntött, amivel kirobbant az 1998-1999-es háború. A jugoszláv hadsereg első lépésként megkezdte az albánok eltávolítását Koszovóból, nem éppen a legbékésebb eszközökkel. Több százezren menekültek a szintén szakadék szélén táncoló, felfoghatatlanul szegény és elmaradott Albániába, valamint Macedóniába.

Az Egyesült Államok előbb megpróbálta tűzszünetre bírni a feleket, ehhez azonban a szerbek nem voltak hajlandók csatlakozni. A diplomáciai kudarc után következett Szerbia NATO- és ENSZ-felhatalmazás nélküli bombázása, mely pár hét alatt olyan komoly károkat okozott, hogy a jugoszláv hadsereg kénytelen volt kapitulálni. Ezután vette kezdetét Koszovó nemzetközi megszállása. Az ENSZ megszállási övezetekre osztotta a területet, ahol a határvédelmi feladatokat azóta is főként külföldi katonák látják el. A megtorlásoktól tartva mintegy kétszázezer koszovói szerb lakos menekült el a tartományból.

Koszovó 2008-ban kiáltotta ki függetlenségét Szerbiától, azonban Belgrád azóta sem ismeri el független államnak, és saját déli tartományának tekinti a területet. A koszovói függetlenséget Oroszország és Kína mellett az EU-s Spanyolország, Szlovákia, Románia, Görögország és Ciprus sem ismeri el (érhető okokból, hisz ezen országokban nagyszámú nemzeti kisebbség él).

A szerbek és a koszovói albánok között a kapcsolat rendezéséről 2013-ban kezdődött párbeszéd brüsszeli közvetítéssel, ennek azonban eleddig kevés gyakorlati eredménye látható.

Van esélye egy újabb háború kirobbanásának?

A rövid válasz az, hogy van. Ennek azonban meglehetősen alacsony a valószínűsége több okból is. Az egyik ok az, hogy Szerbia alapvetően nem érdekelt a háború kirobbanásában, mivel az egyik legfontosabb külpolitikai célja az EU-hoz való csatlakozás (az ország 2014-ben hivatalos tagjelölti státuszt kapott), ami egy fegyveres konfliktusban való részvétel esetén teljesen ellehetetlenülne. Az ügy katonai „megoldását” nehezítik továbbá a Koszovóban állomásozó NATO-csapatok, melyekkel Belgrád aligha akar konfrontációt vállalni.

Szerbia egyébként meglepően jó kapcsolatot ápol a NATO-val, melyhez ugyan nem kíván csatlakozni, de számos általa meghirdetett programban (pl. Partnerség a békéért) részt vett már, illetve tagja az észak-atlanti szövetség alá tartozó Euroatlanti Partnerségi Tanácsnak is.

A mostani konfliktust, úgy néz ki, sokkal inkább a koszovói albánok szítják. Ahogy Demkó Attila, az MCC geopolitikai műhelyének vezetője kifejtette, Albin Kurti koszovói miniszterelnök több határt is átlépett – ez most egyértelműen albán provokáció. Hozzátette, jelenleg nem valószínű, hogy háború lesz Koszovóban, ugyanakkor addig béke sem lesz, amíg a szerbek lakta területeket vissza nem csatolják Szerbiához, és ameddig az albánokkal meg nem értetik, hogy a szerb templomokhoz, emlékhelyekhez nem érhetnek hozzá máshol sem.

„Az albánok sokat szenvedtek korábban – de most ők az agresszorok. Van ez így, az áldozatból lesz az agresszor”

– fogalmazott a biztonságpolitikai szakértő.

Magyarország abban érdekelt, hogy a szomszédságunkban, a Nyugat-Balkánon béke és nyugalom legyen – írta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter hétfőn a közösségi oldalán a Koszovóban kitört összetűzésekkel kapcsolatban. A tárcavezető hozzátette: „Mi teszünk is ezért, hiszen katonáink százával szolgálnak Koszovóban és Bosznia-Hercegovinában.”